Tavasz, kellemes napsütés, csodás reggeli idő a Liszt Ferenc téren. Kortyolgatom a frissen főzött olasz presszóm és élvezem az első napsugarakat. Mi többet kívánhatna egy étterem tulajdonos.

Aztán ahogy közeledett a munkakezdés ideje, már mindenki beért, kivéve egyvalakit: a szakácsot. Kevés pillanat van, amikor ennél magasabbra tud szökni tulaj pulzusa. Mi lesz velünk? A pincérek pótolhatóak, a takarító személyzet helyére is be tudok ugrani, na de azért főzni mégsem tudok.

Nyilván a telefonhoz kap azonnal minden főnök és próbálja utolérni a kollégát, aki nem veszi fel a telefont. Ez nem segíti a pulzusom.

Már negyed órája itt kellett volna lennie főszakácsunknak, amikor elkezdett a tavaszi hűs időben is gyöngyözni a homlokom. A legszebb gondolatom is az volt, hogy páros lábbal rúgom ki, de minimum felnégyelem szegény embert… amikor megjelent az utcasarkon.

Távolról látszott, hogy nem üres kézzel jött, mert még a fülén is szatyrok lógtak. Azt már tudtam, hogy miért nem tudta felvenni a telefont.

Aztán amikor kérdőre vontam, hogy mégis hol a … fenébe járt, akkor nekem esett le az állam.

Főszakácsunk kiment a Budapest környéki erdőkbe és rétre a hajnali órákban, hogy friss fűszernövényeket szedjen. Mert végre tavasz van és lehet. Csakhogy kissé nedvesebb volt a talaj és meg kellett várnia, amíg a reggeli pára felszárad és picit megszáradnak a fűszernövények, mert úgy sokkal intenzívebb az ízük, mintha vizesen szedné le őket. Erre mondják, hogy van, aki tud főzni és van, akinek a szenvedélye a főzés. Hát ilyen szakácsunk van.

Én kértem elnézést…